Mi ez a kőleves? A Mesefutamon a távokat mesékről nevezték el. Kőleves lett a maraton neve. De miért futnék én maratont???
Az egész úgy kezdődött, hogy figyelmetlen voltam. Arra gondoltam, hogy a távot 10 nap alatt kell teljesíteni. Beírtam a leghosszabbat (ennek kb. négyszeresét szoktam futva, kocogva, gyalogolva az Országfutás 10 napja alatt – mi bajom lehet?)
Amikor rájöttem, hogy ez egyben értendő, akkor nem is gondoltam a visszalépésre. Milyen dolog lenne az? Magammal szemben. (Az ember saját magának legnagyobb hajcsára, ugye?)
Szóval, az a bizonyos kőleves, ami egész napos tápláléknak is majdnem elég volt:
Elsején reggel ragyogó napsütés volt, utána a hétvégén nem tudtam volna menni, a további napokra meg csúnyább idő volt beígérve – így adta magát az indulás.
Az még kérdés volt, hogy merre menjek. Ha nyugatra indulok, ott van 50 km táv, amit jól ismerek az Országfutásokból. Megvannak a frissítőpontok (működő, rendes vasútállomások), ahol tudok vizet venni, és tudok vécére menni. Hátrány: nemszeretem emelkedők. Ha keletre indulok, azt a részt csak 15 km-ig ismerem, és egyáltalán nem tudok frissítőpontról (a vasútállomások zárva vannak, a vendéglők is). Még durvább emelkedők vannak. A harmadik lehetőség az volt, hogy a mindennapos útvonalamon megyek, ez oda-vissza összesen 8 km. Tehát ötször oda-vissza, és a végén még a maradék, amivel éppen eljutok a kedvenc kávézómig. Ez jó pálya, mert 8 km-enként van frissítőpont (itthon).
Maradt az első lehetőség, mert nem tudom elképzelni magamról, hogy ötször oda-vissza fussak.
Futás? Eszembe se jutott, hogy futhatnék. Ennyit sose tudtam futni, most meg még a felét se. Az volt a terv, hogy gyors gyaloglás lesz és egyszer-egyszer “belekocogok” egy kicsit. Jól is indult. Kb. 9 km-ig kellemes tempóban mentem. Ott jött egy “kis” zavar: hirtelen igényem támadt vécére. (Szilveszter napján későn és jó zsíros, bőrös malacsültet ettem.) Valahogy kihúztam a 11 km körül lévő állomásig.
A következő állomás valahol 18 km után van, és bizony oda is úgy értem el, hogy kocogjak vagy gyalogoljak, melyiknek kisebb a kockázata. Odaértem, minden rendben volt. Megnyugtatásul: ezzel véget is értek a vécés kalandjaim 🙂
Elsétáltam -kocogtam a megfordulási pontig, és eseménytelenül haladtam a cél felé. A fele után már inkább csak gyors gyaloglás volt, a kocogás egyre kevésbé került szóba.
Nagyon régen nem mentem 10km-nél többet. Az őszi Országfutáson volt egy 20, egy 18, de a többi csak 10 körül. Most a csukott száj (ami a megfázás ellen van) sokat nehezített, mert nem kapok elég oxigént orrlégzéssel.
Szóval, ment minden rendesen, még tetszett is a dolog, bár egyre fáradtabb lettem.
Ja, az evést majdnem elfelejtettem! Reggel otthon banánt és almát ettem. Az útra 5 vagy 6 banánt és néhány csokis-zabpelyhes sütit. Az utóbbiból maradt is.
A cél előtt 15-16 km-rel kezdett nagyon elegem lenni. Akkor éppen az egyik nemszeretem emelkedő volt előttem, alattam. Valahogy elmúlt ez az érzés, amikor már nem kellett felfelé menni.
Kb. 6-7 km-rel a cél előtt előbb az órám, utána a telefonom adta fel. (Ebbe most nem megyek bele, főleg az én gondatlanságom miatt.) Vacakoltam velük, meg-megálltam, kiestem a lendületből.
Úgy 5 km-rel a cél előtt van egy hosszú meredek emelkedő. Ez teljesen kiesett. Nem emlékszem, hogy jutottam fel, de valahogy felértem a tetejére.
A vége már jobb volt, láttam magam előtt a célt. Úgy terveztem meg a távot, hogy ne otthon, hanem a kedvenc kávézómnál érjen véget. Ott kaptam mindent, amire vágytam: vizet, fehér forró csokit és egy szuper csokis csigát. Ezek jót tettek! 🙂
Hazaérve 1,5 órás döglés jött a forró vízben. Nem emlékszem, hogy aludtam-e közben egy kicsit, de valószínű, mert különben előbb meguntam volna.
Tanulság: Nem kellene sokszor ekkora marhaságot csinálnom. Normális ember nem esik neki egy kőlevesnek felkészülés nélkül. 2. tanulság: ezt is megúsztam, és ez nem is az első marhaságom volt. 3. tanulság: inkább kérdés: tanulok belőle? Mit?
Elnézést, hosszú lett.
Köszönöm annak, aki kitartott a végéig!
Futóbolond 