Magam mögött hagyva a Casa Azult, délkelet felé veszem az irányt Xochimilco felé. Ahogy a hosszú séta közben a modern Mexikóváros nyüzsgő negyedein haladok át, ahol a forgalom széles utcákon és óriási lakónegyedeken halad át, elképzelem, mennyire másképp nézett ki ez a hely néhány száz évvel ezelőtt. A XIV. és XV. században a Mexikói-völgyet összekapcsolódó tavak hatalmas hálózata borította. A legnagyobb közülük a Texcoco-tó volt középen, míg a Xochimilco és a Chalco tavak délen terültek el. Utak és beton helyett csatornák, mocsarak és települések vették körül a vizeket.
Ebben az időben került hatalomra az Azték Birodalom, és a Texcoco-tó egyik szigetén építette fel fővárosát, Tenochtitlant. A chinampák* néven ismert ötletes mezőgazdasági rendszerek révén az aztékok a sekély tavakat termékeny mezőgazdasági földterületté alakították, ahol egész évben képesek voltak növényeket termelni. A spanyolok érkezésével azonban minden megváltozott. A város nagy része elpusztult a konfliktus során, és idővel a tavakat lecsapolták, hogy megfékezzék az áradásokat, és lehetővé tegyék a gyarmati város terjeszkedését.
Xochimilcóból ma már csak egy töredéke (egy 170 km hosszan elnyúló csatornahálózat) maradt meg az eredeti tónak; ennek nagy része ma az UNESCO Világörökség része.
Az 1930-as és 1940-es években a csatornák népszerű a társasági összejövetelek helyszínévé váltak. Zene szólt a vízi utakon, miközben a látogatók hosszú délutánokat töltöttek a csatornákon ringatózva. Ez az élénk hangulat vonzotta Fridát Xochimilcóba, ahol lehetősége volt arra, hogy barátaival, művésztársaival és férjével, Diego Riverával tölthesse az idejét.
Egy, a csatornákra néző gyaloghídon állva figyelem, ahogy a trajinerák folyamatosan elhaladnak alattam. Ezek a hosszú, lapos fenekű fahajók egykor terményeket és virágokat szállítottak, ma pedig a látogatók utaznak rajtuk. Vibráló, élénk színekkel vannak kifestve (ahogy a képeslap is mutatja). Felszállok az egyikre, és ahogy lassan távolodik a forgalmas dokktól, a zene és a beszélgetések halkulni kezdenek. Nyugalom telepszik a vízre, amit csak a távoli madárdal tör meg.
A hajó oldalának dőlve képzelem el az évizedekkel ezelőtti Fridát kényelmes tehuana* ruhában; bő hímzett blúza lágyan pihen a vállán, míg hosszú, fodros szoknyája a lába körül lebeg. Egy ponton előrehajol, és végighúzza az ujjbegyeit a vízen, arckifejezése derűs, szinte távoli, és azon kapom magam, hogy azon tűnődöm, vajon mire gondolhatott abban a pillanatban.
Fridának a Xochimilco több volt, mint pusztán egy menekülés a városból. Összekötötte Mexikó őshonos gyökereivel és hagyományaival, amelyek identitásának és művészetének fontos részévé váltak. Emellett békés pillanatokat is adott neki a krónikus fájdalom, a műtétek és az érzelmi stressz közepette.
Pali, a futóbolond
*A chinampa egy ősi, közép-amerikai mezőgazdasági módszer, amelyet az aztékok fejlesztettek ki sekély vizű tavakon és mocsaras területeken. Ezeket gyakran „lebegő kerteknek” is nevezik, bár a szigetek valójában a tó fenekére lettek rögzítve.
*A tehuana viseletet színes, gazdagon hímzett blúz (huipil), hosszú szoknya és díszes virágos fejdísz jellemzi.
A képeslapon lévő fotó: Ferfive, via Wikimedia Commons (CC BY-SA 4.0), cropped.
